Már csak egy hónapig látható!
2017-02-27
„Egy csodás őszi napon, amikor épp a gorilla kifutó körül jártam, láttam Golót a kedvenc ablakomnál üldögélni - szinte mesteri gondolkodó pózban - az avartengerben, nem mehettem el onnan képek nélkül. Ennyire kifejező tekintetet ritkán lehet lencsevégre kapni.”
A „Szemed tükre – portrék az állatkertből” című kiállítás - amely 25. születésnapját ünneplő Alapítványunk jubileumi évének nyitóeseménye - még egy hónapig látható a Benczúr Hotelben. László Melinda, Alapítványunk fotósa nem csak bámulatosan intuitív fotóit osztotta meg a közönséggel, hanem néhány mondatos beszámolókkal azt is, hogyan, milyen érzések közepette születtek meg a fotók.
„A keák személyes kedvenceim, már az előző állatkerti csapatot is nagyon megszerettem. Imádom az állandó érdeklődésüket, kíváncsiságukat, az intelligenciájukat, az éles hangjukat, a tekintetüket, mindent. Még akkor is, ha az ujjamnak volt már szerencséje pár fájdalmas találkozáshoz, és akkor is, ha egyszer még a fényképezőgépemből is lecsíptek egy darabot. Mivel mindez az én óvatlanságom miatt volt, még haragudni sem tudtam rájuk. Gyakran képes vagyok azt hinni, hogy nagyon érdeklem őket, és amikor meglátnak, csapot-papot ott hagyva azért ugrándoznak utánam, mert ők is szeretnek, de aztán mindig rádöbbenek, hogy mindenkivel ezt csinálják, hiszen minden és mindenki érdekli őket. Nagyon szeretni valóak, ajánlatos megállni és elidőzni náluk egy kicsit.”
A fotós szubjektív szösszeneteit olvasva még izgalmasabb a kiállítás, hiszen az is kiderül, hogy az „álommunka”, az állatkerti állatok fényképezése egyáltalán nem könnyű feladat: nagy-nagy türelem, gyors helyzetfelismerés és reakció, no meg egy kis szerencse kell hozzá. Meg egy kis humorérzék is…
„Azt szeretem a legjobban a társas prérikutyákban, hogy szinte minden egyes fotót szinte képregénybe illően feliratozni lehetne, annyira beszédesek. Mindig sorozatfelvétel üzemmódban van a fényképezőgépem, és egyszer egy vígan falatozó társas prérikutyáról készítettem közeli képeket. Talán karalábét ehetett, rettentően összpontosítva, mígnem egyszercsak egy másik társa odaszaladt, kivette a mancsaiból a zöldség nagy részét és futott vele tovább. Az én alanyom viszont nem volt ezért dühös, csak állt, bambult tovább, utána sem nézett, és megette a gombostűfejnyi maradék finomságot, amit még ott hagyott neki a barátja. Ez a gyors felvételeken pedig így nézett ki: karalábé, karalábé, nincs karalábé.”
A jó fotóst – a technikai tudáson kívül – a lelke minősíti. Aki látta már Lászó Melinda „Szemed tükre – portrék az állatkertből” című kiállítását a Benczúr Hotelben, az pontosan érti, miért. Aki még nem látta a tárlatot, annak van még egy hónapja arra, hogy bepótolja. Érdemes.
